VESEBETEGEK DEBRECENI ÉS HAJDÚ-BIHAR MEGYEI EGYESÜLETE

Zoltán

"Vannak az ember életében pillanatok, amik beégnek a lelkébe, amiket soha nem felejt el. Nekem az egyik ilyen pillanat az volt amikor 1989 júliusában a belklinikán meglátogatott Soltész István adjunktus úr (Pista bácsi), aki kiskorom óta ismert. Szomorkás mosollyal  így búcsúzott tőlem: ”Ne búsulj Zolikám, majd megsegít a jó Isten!”   

Huszonegy éves voltam akkor, és  véget ért életem gondtalan „egészséges” időszaka, túl voltam az első dialízisen.

A betegségem története kora gyermekkoromig nyúlik vissza,  amikor egy laborvizsgálat során vért  találtak a vizeletemben. Erdélyben születtem és a  hetvenes években már nehéz idők jártak arrafelé. Az orvos azt mondta nem kell aggódni ez nem jelent semmit, majd elmúlik. Szüleim nem fogadták el ezt a szakvéleményt és orvostól- orvosig vittek, míg végül Marosvásárhelyen az urológus kimondta a diagnózist: krónikus vesegyulladás.  Irány   Magyarország, a debreceni  urológia klinikán kezdtünk Dr. Soltész István adjunktus úrnál, de hamarosan Kakukk György professzor úrhoz kerültem. Kétévente engedett ki a román állam kontrol vizsgálatra. Soha nem voltunk nyaralni. Szüleim ezekre a magyarországi utakra gyűjtötték a  pénzt.

Amikor 1986-ban kiutaztunk kontrolra, Kakukk professzor úr közölte, hogy az eredmények romlottak, a vesém meg fog állni. Romániában egy dializáló állomás volt akkor Bukarestben, az is csak akut esetekre. Szüleim feláldoztak mindent, beadták az áttelepedési kérést. A román állam államosította (elvette) a házunkat, és egy konténert engedett megpakolni személyes tárgyakkal. Albérletbe kezdtünk. Édesanyám 48 éves volt, Édesapám 56. Már akkor húszévesen is tudtam mekkora áldozatot hoztak  értem.

Egy évre rá, hogy áttelepedtünk megállt a vesém. Az akkori kezeléseket nem lehet összehasonlítani a mai kezeléssel, öt óra heti háromszor és mégis a kreatinin 1800-as volt, a hemoglobin 60-80 között ingadozott. Gyakran kaptunk vért. Csak egy érettségim volt, ezért beiratkoztam a szakmunkásképzőbe elektronikai műszerész szakra és a Hajdúhadházi Hajdúsági Ipari Művek számítóközpontjába jártam gyakorlatra. Nagyon fárasztó volt. Reggel 7-kor indult a busz du. 4-kor vissza. Sokszor rosszullét  fogott el  utazás közben a magas salakanyag szint miatt, alig vártam,hogy leszálljak a buszról. Két évig tartott, közben iskolába is kellett járni. Jól tanultam, az ösztöndíjamból magánórát vettem matematikából és felvételiztem a matematika tanár szakra.

Az 1991-es év  júniusában vese transzplantáción estem át. Amikor magamhoz tértem az altatásból, bejött Asztalos adjunktus úr és azt mondta: ”Itt járt az Édesapja és azt üzeni, hogy sikerült a felvételije, felvették a matematika szakra”. A vese két hét után indult be.

Jöttek a főiskolai évek a tanulás, vizsgák és közben a diákélet.  Utolsó éven megismertem az első feleségem, miután végeztünk összeházasodtunk. Aradványpusztára kerültem helyettesíteni egy kolléganőt. Sajnos a beültetett vese kilökődött és újból dialízisre kerültem. Feleségem huszonhárom évesen nem bírta a sok megpróbáltatást. Elváltunk.

Újból dialízis következett de ezeket a gépeket nem lehet összehasonlítani a régiekkel. És volt EPO! Később Nyírmártonfalvára kerültem és tizenhárom évig ott tanítottam a matematikát. Volt még egy transzplantációm 2002-ben de a beültetett vese károsodott volt és nem indult be, ki  kellett venni.

Tíz évvel ezelőtt megismertem a második feleségem, két kisfiunk született, sírva néztem a születésüket a szülőszoba üvegfalán keresztül. Mindketten EGÉSZSÉGESEK! Új élet kezdődött számomra: APA LETTEM! Szülőként tudom milyen keserves lehetett az én Szüleimnek engem betegen látni. Sajnos már nincsenek velem. Mindent megtettek értem és én most   próbálom gyermekeimnek továbbadni azt a sok-sok szeretetet és törődést  amit Tőlük kaptam.

Hálával és köszönettel  gondolok a Művese állomás orvosaira és nővéreire, mert az Ők munkája tette lehetővé azt, hogy ezen az úton végig mehettem és megyek ma is. Sok hálával gondolok  Dr. Soltész István adjunktus és Dr. Kakukk György professzor urakra, akikre  gyermekként és felnőttként is számíthattam.

Soltész adjunktus úrnak igaza volt,  megsegített a jó Isten, mert sok mindenen átmentem de úgy gondolom mégis részem volt és van mindabban, ami egy életet teljessé és boldoggá tesz."

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés